„Kislány koromban nagyon szerettem, amikor a szüleim este, miután vége volt a diavetítésnek, vagy a meseolvasásnak, még beraktak egy mesekazettát a kazettás magnóba, amelynek az A vagy B oldalát végighallgathattuk az öcsémmel elalvás előtt. Anyukàmèk lekapcsolták a villanyt, egy pici hangulatlámpát hagytak égve, nehogy a teljes sötétben megelevenedjen a szoba éjszakai világa a gyermeki fantázia teremtette lényekkel. Megnyomták a play gombot, és elindult az utazás. Nem tudtam, hogy akik ezeket a történeteket mesélik, mitől mások, mint a szüleim, csak azt tudtam, hogy minden olyan élő lett a hangjukon, hogy nem csak a szereplőjévé váltam a mesének, hanem konkrétan én lettem maga a mese. Pöttöm Pannával együtt repültem a fecskén, a messzi-messzi országba, de a fecske is én voltam! És én kiabáltam a tömegből, hogy nincs is ruha a császáron, miközben csalóként én magam varrtam a semmiből a császár ruháját.
Akkor, ott, 6 évesen fogalmazódott meg bennem, hogy nem tudom, kik ezek a varázslók, de egyszer úgy szeretnék mesélni, ahogy ők. Sok év telt el, és én mesélek. Filmen, színpadon, hangoskönyvben. Remélem másnak is olyan erőt adnak ezek a történetek, mint amilyet nekem.”
